A mellnagyobbítás, mint igény

By Aniko

A műtéti mellnagyobbítás története nagyjából száz évre nyúlik vissza. Előtte is nyilván voltak technikák, amik arra voltak hivatva, hogy az emlők nagyságát megnöveljék. Ezek főleg kenőcsök, étkezési tanácsok, esetleg mellnagyobbitasráolvasások voltak. Sikerük mértéke határozottan korlátoltnak számított. A XVIII. – XIX. században elkezdett kialakulni a modern sebészet, aminek fő oka az volt, hogy nagyon sokat fejlődtek az érzéstelenítő és a fertőtlenítő technikák. (Előtte ezeket manapság már olyan meglepőnek számító módszerekkel oldották meg, mint a máktea, az alkohol, de megeshetett az is, hogy a pácienst egyszerűen csak lekötözték.)

Így előkerülhettek új dolgok, a mellnagyobbítás egyre jobb eredményeket hozott. Igaz erre még sokat kellet várni, ugyanis az első kísérletek még hagytak kívánnivaló maguk után.

A mellnagyobbítás története

A legelső mellnagyobbító műtét 1890-ben történt, dr. Robert Gersuny nevű osztrák sebész folytatta le. Akkor még nem a töltőanyag nem volt olyan biztonságos, mit ma, parafininjekciót használtak a méretnöveléshez. Ez nem volt a legjobb ötlet, hiszen a műtét után kemény, tumorszerű csomók jelentek meg a testrészen, fertőzések, gyulladások alakultak ki, a mellek megkeményedtek. A hiúság már akkor is nagy úr volt, úgyhogy ezek ellenére a módszer évtizedekig tartotta magát. A végtelenségig mégsem állhatott fent ez az állapot, így új technika után kellett nézni. A kézenfekvő megoldás a saját zsír volt. Az eljárás lényege, hogy a combról, a hasról vagy a fenékről zsírszövetet távolítottak el, és ezt beültették az emlőkbe. Az ötlet nagyon jó volt, hiszen nagyszerűen ki lehetett küszöbölni vele az eddigi problémákat, a saját zsír teljesen szövetbarát anyag, mégsem vált be a módszer. Ennek oka azt volt, hogy a saját zsír egy része felszívódott, így a mellek felemásak, deformáltak lettek. Ezért ez az eljárás jó hosszú időre feledésbe merült, csak mostanában támadt fel, ugyanis mára lett olyan fejlett az orvostudomány, hogy képes legyen a zsírszövetet úgy kiemelni és visszahelyezni a szervezetbe, hogy az ne sérüljön, így a műtét kielégítő, megfelelő minőségű eredménnyel járjon.  A problémák ellenére az eljárás a negyvenes évek elejéig tartotta magát. Ekkor új ötlet jött, mégpedig a tengerentúlról, távol – keletről. A II. világháborúban sok amerikai katona táborozott Japánban. Az ottani prostituáltak meg akarták szerezni a fizetőképes keresletet. Hamar észrevették, hogy a tengerentúli kuncsaftokat nagyon vonzza a nagy mell. Így az ottani erre a pénzkeresetre szakosodott nők között elterjedt a szilikon injekció divatja, ami hamar meghódította az Egyesült Államokat is. A módszer itt is rejtett veszélyeket, nem feltétlen volt jó ötlet, egy ilyen injekció megrendelése. Az eljárást ugyanis sokszor orvosi képesítés nélküli kuruzslók végezték, akik még azzal sem fáradtak, hogy minőségi, biztonságos szilikont használjanak. A hatvanas évek közepére már világossá vált, hogy ezek mérhetetlen károkat okoztak a női szervezetekben. Fertőzések, gyulladások, szervkárosodás és tumorszerű csomók írhatóak az eljárás számlájára. Szerencsére ez a módszer – a parafininjekcióval együtt – ma már a múlté, a ma használt töltőanyagok teljesen biztonságosak. Szóval új töltőanyag után kellett nézni. Az ötvenes évek Amerikájában nagyon sokféle műanyaggal próbálkoztak a szakemberek, de a siker most sem lett átütő. Ezek az anyagok ugyanis egy idő után összezsugorodtak, eldeformálódtak, ezért a műtött mellek esztétikumba nagyfokban sérült, szélsőségesebb esetekbe ez fájdalommal járt. Természetesen a fertőzések és a gyulladások is megjelentek. Ezeket az implantátumokat el kellett távolítani, ami után még az volt a szerencsésebb eset, ha deformált mellek maradtak az operáció után. Még rosszabbul járt az a hölgy, akinek úgy beleragadt a töltőanyag a mellébe, hogy ki sem lehetett operálni. Ebből is akadt szép számmal.

A szilikon tasak 1961-ben jelent meg a piacon. Kifejlesztője dr. Thomas Cronin és dr. Frank Gerow volt. A lényeg az eljárásnak az volt, hogy egy tasakba szövetbarát szilikont töltenek, és ezzel pumpálják fel az emlők nagyságát. Az évtizedek során ez a módszer változott, de csak apróságokban, az újítások a lényeget sohasem érintették. A szilikonnak azonban hamar új ellenfele érkezett, 1965-ben megjelent a sós oldattal töltött implantátumok, amit a francia dr. H. G. Arion fejlesztett ki. Az eljárás sokban hasonlított a szilikonnal töltött tasakéra, a fő különbség annyi volt, hogy itt először az üres tasakot helyezik be a szövetekbe, aztán kezdik feltölteni sós oldattal. A hölgyek először idegenkedtek ettől a módszertől, mert úgy gondolták, hogy ez a fajta implantátum könnyen leereszt, nem elég biztonságos. Ezek az előítéletek lassan elhaltak, a kilencvenes évekre már ez a módszer utalta az Amerikai Egyesült Államok piacát.

Az 1992-be év szomorú fordulatot hozott a plasztikai sebészet történetében, ugyanis ekkor tiltották be a szilikon implantátumok használatát, arra hivatkozva, hogy ezek rákkeltőek. Ezek után csak sóoldattal töltött implantátumokat lehetett használni. Természetesen megjelentek alternatív módszerek, de ezek közül egyik sem volt átütő siker, nem is maradt fent egy sem.

A kilencvenes években az Egyesült Államok tudományos akadémiája megvizsgálta a szilikon implantátumok kérdését, és arra jutott, hogy a töltőanyagnak nincsen semmiféle káros hatása.

A mellnagyobbítás fajtái

A mellnagyobbításnak két fő fajtája létezik. Az egyik a mellimplantátummal történő mellnagyobbítás, a másik pedig az, amikor töltőanyagként saját zsírt használnak. Mindegyiknek megvan az egymáshoz képesti előnye és hátránya. A páciens igényei döntik el, hogy melyiket választja.

A saját zsírral történő mellnagyobbítás sokáig nem volt lehetséges, annak ellenére, hogy kísérleteztek vele. Az eljárásmellnagyobbbitas mostanra csiszolódott annyira ki, hogy képesek megfelelő eredménnyel alkalmazni ezt az eljárást. Viszont a módszerrel csak korlátozott mértékig növelhető az emlők nagysága, és ahhoz is gyakran több alkalom kell. Viszont teljesen szövetbarát anyagról van szó, ráadásul a saját zsír beültetése fecskendővel történik, így nem lesznek hegek, vágások a testen, és a felépülési időszak is hosszabb és könnyebb lesz.

A ma használt implantátumok kétfeleképpen csoportosíthatóak a töltőanyaguk szerint. Ez lehet folyékony szilikon, vagy pedig sóoldat. Az előbbivel természetesebb végeredmény érhető el, a másodikhoz viszont kisebb vágások kellenek, mivel a tasakot behelyezés után töltik fel. Ennek az is az előnye, hogy még hetekkel a műtét után is változtatható a mellek nagysága.

Ezeken túl is vannak különbségek az implantátumok között, sőt több módszer is létezik, amivel a beültetésük megtörténhet. Természetesen az implantátumok különbözőek a méretük szerint, amit köbcentiben szoktak megadni, de nem mindegy az sem, hogy felületek rücskös vagy sima. Az érdes felületű implantátum drágább, viszont csökkenti a töltőanyag körüli kellemetlen kapszula kialakulását. Az implantátum formája kelet kerek vagy csepp alakú. Az utóbbival esztétikusabb eredmény érhető el, de nagyon az esélye annak, hogy a töltőanyag elmozdul.

A mellnagyobbítás egyik legfontosabb és legelső lépése a megfelelő implantátum kiválasztása, miről az operáló orvos fog bővebb felvilágosítás adni.